2010. október 2., szombat
2010. május 29., szombat
2009. január 10., szombat
Gáz már van(?) Akkor most mekkora "gáz" van?
Az előző eszmefuttatásom némi kiegészítésre szorul, amire a Lányom hívta fel a figyelmemet. Naivul arra gondoltam, hogy a téma hátterével kapcsolatban (akit ez egyáltalán érdekel és elolvassa) mindenki tisztában van, nem kell részleteznem. Felhívta a figyelmemet, hogy ezek nélkül viszont a firkálásom holmi hirtelen „érzelemkitörésnek” minősül, ami miatt az egész erőtlen, lényegtelen, felszínes marad…
Lássuk hát:
Alapjában véve azért írtam erről a témáról, mert sok-sok éve tudunk róla, hogy vészesen fogynak energia-tartalékaink, mert már tavaly is volt gond az ukrán-orosz gázellátással, mert már sokan, sokszor foglalkoztak a témával hazánkban is, mert a biomassza, a – sokat vitatott - energiafű magyar találmány és a leghatékonyabb a parlagfű ellen,
http://www.zoldtech.hu/cikkek/20061106energiafu
http://www.delmagyar.hu/hirek/energiafuvel_is_lehet_futeni/135950/
http://www.zoldtech.hu/cikkek/20040924szentgyorgyi_zsuzsa
http://www.bmhirlap.hu/index.php?apps=cikk&d=2004-08-04&r=1&c=332521
http://www.geographic.hu/index.php?act=kepgaleria&id=10260
mert tanulmányoztam a termálvizeinket feltüntető térképet, mert láttam, vagy olvastam tavaly a bólyi termálvíz-fűtési rendszerről, s mert most, január 7-én már két alkalmazási módját láthattam az egyik kereskedelmi csatorna híradásában,
http://tenyek.tv2.hu/Belfold/TenyekCikkek/2009-01-07-alternativ_forrasok
és, mert úgy érzem, hogy minden elvész a kapzsiság és a bürokrácia útvesztőjében.
A részletekkel ugyan nem foglalkoztam a napokban, nem kerestem rá a neten, csupán a médiából hallott-látott „aktuális” probléma indított a cikk megírására.
Nem akarom taglalni az orosz-ukrán gázvita részleteit, több száz cikket találhatnak róla (is) a neten. pl.:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Orosz%E2%80%93ukr%C3%A1n_g%C3%A1zvita
http://index.hu/gazdasag/magyar/gzh081231/
Megítélni sem jogom, sem tisztem (nem is értek hozzá...), hogy kinek van igaza, kinek nincs. Igazából csak annyi érdekel belőle, amennyire ez a hazámat, s benne engem érint.
Ha még lenne Szovjetunió, nem okozott volna félreértést, hogy azt írtam az Ukránok zárták el a „gázcsapot”. A napóleoni utalásom is ezt célozta…
Hazánk tranzit-ország. Fekvése folytán mindig jelentős szerepet töltött be a nyugati és a keleti államok összeköttetésében. Ezért, soha nem is fogják „békén hagyni”. Ezért zúzták szét a jól működő vármegye-rendszerünket, s ezért került ismét előtérbe a régiók szerepe az Unióban és határainkon belül is.
Tisztában vagyok vele, hogy Magyarország sohasem érheti el azt a függetlenségi szintet, amit Svájc a magáénak mondhat. Csak azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy lehetőségeinkhez képest milyen keveset teszünk önmagunkért.
Bizonyságául annak, hogy 2004-ben (majdnem 5 éve!) milyen esszék születtek a témában, előkerestem egy tanulmányt, amiről azt hittem már rég nincs a neten. Érdemes elolvasni, bár szépséghibája, hogy a szerzője nem írta alá. (Titulusa szerepel a leírtakban, s mivel a neve nem, nem tehetem meg, hogy közzétegyem! Egy link!)
A Lányom szememre vetette (bocs, "inspiráló, konstruktív kritikával élt":D), hogy csak puffogtatok a levegőbe, mert ezek a beruházások költségesek, fel kell mérni a kockázatokat stb. Hát persze! Igen. Csakhogy erről szintén lehet(ett) sokat hallani, olvasni, s még csak azt sem mondhatom, hogy „túlságosan” odafigyeltem. Egyszerűen csak lényegszerűen gondolkodtam… Erről szó esik a fenti dokumentumban és a linkek többségében is. Szakértelmem nincs, ezért ezekre alapoztam.
Egyébként, a bólyi példát alapul véve, Pécsvárad 2009 őszétől tervezi, hogy átáll termálvizes fűtésre. Gondolom, készítettek költségvetést… És, - talán nem tévedek nagyot!(?) –, a makói kórház is termál fűtésű. Sokkal gazdagabbak lennének más önkormányzatnál? Alig hiszem.
A linkekből azonban az is egyértelműen kitűnik, hogy uniós pályázatokat lehet elnyerni ilyen jellegű beruházásokra…
De, megkérdezem: mennyibe kerül azoknak az embereknek a halála, akik azért fagynak halálra, mert országunk fűthetősége 90 %-ban IMPORT gázalapú, melyből 75 % az ukrán vezetéken jut el hozzánk? (Az adatok nem hitelesek, az alábbi linken olvasható):
http://www.portfolio.hu/cikkek.tdp?k=2&i=108114
Mennyi az ehhez mért költsége annak, hogy éljünk a részünkre felkínált lehetőségekkel? Mérhető-e pénzben a fosszilis energiahordozók által okozott szennyezések következménye (globális felmelegedés), amit csökkenthetünk (kiválthatunk?) megújuló energiaforrások alkalmazásával?
Gyors és egyszerű összefoglaló a "Füben, fában energia van" website. - "A gázellátás orvoslása" /Lányom szellemes megfogalmazásában :)/
http://www.agraroldal.hu/boietanol-biometanol-biodimetileter_cikk.html
A témát folyamatosan feszegető kezdeményezők:
http://www.energiagazdasz.hu/tudastar/16
Ezekből és sok más cikkből is kitűnik, hogy hazánk milyen kevés hangsúlyt fektetett a témára.
Már rég nem az a kérdés, hogy mennyibe fog kerülni, hanem tudunk-e gyorsabbak lenni, képesek vagyunk-e gyorsabban cselekedni a pusztulásnál?
És ez csak az egyik része.
Állandóan siránkozunk, hogy egyre több allergiás beteg van az országban a parlagfű megállíthatatlan terjeszkedése miatt. Gondolom nem árulok el semmi újat azzal, ha elmondom, az energiafű leghatékonyabb ellensége a parlagfűnek:
Állandóan siránkozunk azon, hogy kevés turista jön Magyarországra. Minden figyelmünk a Balatonra irányul, miközben lehet, hogy ha kiaknáznánk "igazi" kincsünket, a termálvizet, a "Magyar Tenger" jelentősége ezen a területen lényegesen visszaszorulna.
„A turizmus mellett az energetika, az élelmiszer-, gyógyszer-, és építőipar fejlesztése is kapcsolódhatna a termálvíz alapú nemzeti ipar megteremtéséhez.
A geotermikus energiafelhasználást tekintve a termálvizek hasznosítása jelentősen segítene Magyarország rendkívüli energiafüggőségén - hangsúlyozta Kurunczi Mihály, a Termálenergetikai Társaság elnöke. Ismertetése szerint ma az országban 912 termálkút működik, melyek 100 millió köbméter vizet termelnek ki, holott 380 millió köbméter kinyerésére is alkalmasak lennének. Kiemelte: a talajfűtésre, haltenyésztésre, termálfürdők ellátására, lakóházak fűtésére alkalmas víz kinyerése a költségek szempontjából is előnyös, és környezetvédelmi hatásai is jelentősek. (MTI hír)”
Példának Szolnokot hoztam fel. Itt a turizmus nulla!!! Miközben alattunk termálvíz van, városunk két folyó találkozásában fekszik! Kevés kivétellel már minden multi-hiper-szupermarket itt van, s el nem apadó könnyeinket törölgetjük, mert a Mercedes Kecskemétet választotta. Nem kéne elkezdeni másfelé kacsingatni? De,… ez más lapra tartozik, csak kikívánkozott belőlem…
Már van „kóstolónk” a wellness-turizmussal kapcsolatban, véleményem szerint, neki kéne lódulni, míg meg nem teszi más… Nem csak Szolnokra értettem…
A történelmi utalásom sem volt véletlenszerű. Köztudott, hogy New York után Moszkvában él a világ legtöbb multi-milliárdosa. Vajon megelégszenek-e saját kaszinóik működtetésével, s meddig lesz elég élettér számukra saját országhatáruk? A pszichológiai hadviselést már elkezdték. Csak remélhetjük, hogy megelégszenek ennyivel, s számunkra ezután is a gáz lesz a legnagyobb „gáz”!
/A linkeket véletlenszerűen kapcsoltam, különösebb válogatás nélkül. Mint már mondtam, mindegyik témában rendkívül sok található az interneten. Ezért, elolvasás után, ha úgy ítéltem meg, csatoltam./
2009. január 8., csütörtök
Gáz van!
Gondolom, mindenki hallott már olyan autókról, amelyek nem benzinnel, gázolajjal üzemelnek, hallottak, vagy olvastak a (szintén!) magyarok által felfedezett energiafűről, a fölöslegesen gyártott atomfegyverekről (a felhalmozott mennyiség töredéke elpusztítaná az egész Földet!), és gondolom mindenki fel tudna sorolni az enyém mellé még másik húsz hasonló dolgot, ami fölöttébb bosszantja!?
Vajon a saját kényelmünk megér-e ekkora áldozatot? Bár, hozzám képest a templom egere egy „keresztapa”, vagy még inkább egy arab sejk, mégis többes szám első személyben szólok erről. A gyarlóság alól én sem vagyok kivétel. Én is szeretem, hogy egy kattintásra bekapcsolom a fűtést, itt ülök a számítógép előtt, s közben szól a tévém, még villognak a karácsonyfám fényei, és nemrég zártam el az elektromos sütőmet. Igen. Szeretem a kényelmet, … de! Sok-sok éve csak zuhanyozom, nem merülök nyakig a habfürdőbe, elzárom a csapot, ha fogat mosok, „csak” húsz fok a lakásomban (sokszor csak a szobámban, mert ha nem főzök, a konyhában takarékra veszem a fűtést, igaz, nem is szeretem a meleget. hm.), a szelektív hulladékgyűjtés híve vagyok (az első perctől kezdve, ahogy lehetett!), stiftet használok, nem deo-t, s még sorolhatnám… Szóval én sem vagyok szent, de legalább próbálkozom. Most viszont, ideje, hogy mindenki észbe kapjon! Mindenki! És most nem csak (bár elsősorban igen!) felelős vezetőinkre gondolok…
Persze, egyértelmű, hogy minden haladás ára egy „igazi robbanás”, de nagy-nagy fejlődésünk és civilizációnk építése közben azt a legegyértelműbb tényt nem vettük figyelembe, amit egy (a mi megítélésünk szerint!) tudatlan afrikai, új-guineai, és az összes többi bennszülött is tud: Ne végy el a természettől többet, mint, amire feltétlenül szükséged van, s gondoskodj a pótlásáról!
Nem gondolkodtunk és cselekedtünk felelősségteljesen! Országunknak sem lett volna szabad mindent „egy lapra” feltennie!
Minden lehetőségünk meg lett volna, hogy ne kerüljünk ebbe a csávába. Elég, ha megnézzük az ország termálvizeit feltüntető térképet! Minden káros következmény nélkül ki tudnánk használni az általuk kínált energiát, s ezen kívül hasznunkra válhatna az idegenforgalomban is… A lehetőségekhez képest elenyésző számú termálfürdőt üzemeltetünk! Lásd Szolnok!
Most gáz van, mert nincs gáz! Ha végiggondoljuk, hogy a történelem során mennyi háborút vívtak Európa meghódításáért… A rómaiak, a keresztes hadjárat, tatárok, törökök… mennyi szenvedés, nélkülözés, éhezés, halál, gyász… Mégsem tanultunk belőle semmit! És még valami! Ha már a történelemnél tartunk, abból is okulhattunk volna, hogy Napóleont is a hideggel „gyűrték le” az oroszok! És… Hitler kinyitotta, Ukrajna elzárta a gázcsapot! Saját nemzetének fiait megkímélve, fotelben ülve, s lehet, nem kevesebb "eredménnyel"! Hm.
2008. december 20., szombat
Éled a civil-kontroll!
Egy kicsit magyarosítva Neil Amstrong híres mondását: Kis lépés az embernek, nagy lépés "A" magyarnak.
További információt a fenti címre kattintva olvashatnak...
Éled a civil-kontroll!
November 25-én név szerinti szavazással, egyhangúlag fogadta el az Országgyűlés a képviselői költségtérítés megadóztatásáról szóló indítványt. Ez alapján az országgyűlési képviselők, a polgármesterek és az önkormányzati képviselők februártól 15 százalékos adót fizetnek költségtérítésük és költségátalányuk után.
Ezzel kapcsolatosan hosszabb anyag olvasható a honlapomon a Napló (blog) pont alatt http://www.seresmaria.hu/blogpl.php?id=5), de a lényeg: EZ NEM MEGOLDÁS a mi kérdésünkre, csak porhintés, hiszen a költségtérítéshez továbbra sem kell számlákat bemutatni! Tehát ezután sem akarják hiteles bizonylatokkal igazolni a havi félmilliós nagyságrendű költségtérítést, azaz marad a “fiktív” kifizetés.
Kizárt, hogy a képviselők mostani döntésének hátterében valódi áldozatvállalás lenne. Sokkal inkább az, hogy érzik az egyre erősödő társadalmi ellenszenvet. Bízom abban, hogy ennek része ez a kezdeményezés is, és az egyre jelentősebb támogatás, amiért hálás köszönet. Csak most jött el igazán az aláírásgyűjtés folytatásának fontossága, mert újra kiderült, hogy "szentjeink keze" továbbra is maguk felé hajlik.
Minél több aláírót kell keresni, ezen fog múlni, és mindenkinek szólni, hogy ugyanezt tegye!
Ha most sikerrel járunk, az messze túlmutat egy egyszeri népszavazáson. Elindulhat végre egy civil-kontroll, ami bármikor működésbe hozható, ha a közérdek úgy kívánja.
Hogy állunk?
Ez az egyik leggyakrabban elhangzó kérdés, amit csak saccolni tudok most: kb. 34.000 aláírás született eddig. De hamarosan felkerül egy számláló a honlapra, ahol figyelemmel kísérheti bárki az addig beérkezett aláírások számát, és igyekszünk még néhány praktikus dolgot is feltenni.
Amiben segítséget kérnék: minél több helyre ki kellene ajánlani a honlapot, és ha van sajtós ismerőse bárkinek, kérem hívja fel a figyelmét arra, hogy érdekes dolog van itt készülőben…
Még valami fontos. Arra kérnék mindenkit, hogy csak akkor írjon vissza válasz e-mailt, ha tényleg fontos közlendője van, mert ha hirtelen több ezer válaszlevél jön, azt már képtelen vagyok feldolgozni a 4 gyerek mellett. Most tényleg az a legfontosabb, hogy olyanokhoz jusson el a hírünk, akik még nem tudnak erről semmit.
És nagyon örülök mindenkinek, meg annak is, hogy ilyen széles összefogás kerekedett.
Üdvözlettel: Seres Mária
2008. december 19., péntek
Kiskunlacháza Polgármesterének beszéde
Répás József, kiskunlacházi polgármester péntek esti beszéde a helyi
erőszak elleni tüntetésen (gyöngyszem)
Kedves fiatalok, tisztelt édesanyák és édesapák, kedves nagyszülők!
Köszöntök minden kedves jelenlévőt, Kiskunlacháza és az ország más
településeiről hozzánk, közénk eljött polgártársunkat.
Nehéz ma beszélni, hiszen erre a döbbenetre és fájdalomra, erre a
brutális tettre nincs megfelelő szó. Mit lehet mondani egy szülőnek,
aki a gyermekét elveszíti? Egy élet nem érhet véget 15 évesen. Egy
élet 15 évesen kezdődik. Az elmúlt hétvégén valami végleg elszakadt,
valami örökre véget ért.
Emlékezni, tiltakozni és temetni jöttünk ma össze. Emlékezni az
áldozatokra, tiltakozni az erőszak ellen, és véglegesen eltemetni a
félelmeinket. De miért is féltünk eddig Kiskunlacházán? Tavasszal egy
11 éves kislányt akartak erőszakkal elrabolni, ahol most állunk,
fiatalkorú bűnözők iskolás gyermektől, több alkalommal, erőszakkal
vették el telefonjaikat, kerékpárjukat. Mindennapossá vált, hogy
gyermekeket vertek meg hazafelé az iskolából. Ismeretlen fekete autók
cirkálnak iskoláink környékén. Idős emberek rettegésben élnek
házaikban, mert rendszeresen atrocitások érik, leköpik, és kővel
dobáljak meg őket, ellopják tőlük azt, amiért egy életen át dolgoztak.
Vannak, akik nem ismernek sem Istent, sem embert, sem törvényt.
Miért is kell nekünk demonstrálni? Azért, mert a médiumok nem
demonstrálnak. A médiumok hallgatnak. Mi csak egy mondat, egy röpke
hír, néhány kérdésnyi érdekesség vagyunk a reggeli műsorokban.
Családjainkat, gyermekeinket gyalázzák meg, közben a hatalom hallgat.
Szomorúan hallom a parlamenti közvetítések során, hogy a Magyar
Országgyűlésben egy törpepárt képviselője folyamatosan rasszista és
fasiszta magyarokról beszél. Szomorúan hallom, hogy a romaügyi
államtitkár szinte várja, követeli, hogy a romákat ért támadás során
derüljön már ki, hogy magyarok követték el a bűncselekményt.
Meggyőződésem, hogy ilyen politikusoknak nincsen helyük a magyar
közéletben. Egyre inkább úgy érzem, hogy magyarként másodrendű
állampolgár vagyok a saját hazámban. Bennünket agyonverhetnek,
meggyalázhatnak, és leköphetnek. Értünk senki sem hoz létre külön
felderítő csoportot, értünk senki nem kínál fel a nyomravezetőnek
pénzjutalmat, a mi temetésünkre nem jön el egy miniszter sem. Joggal
kérdezem, kié ez az ország? Joggal kérdezem, miért nem vagyunk
biztonságban, miért vagyunk hátrányosan megkülönböztetve, miért van
különbség bűncselekmény és bűncselekmény között.
Mindenki tudja, hogy egy békés, törvénytisztelő magyar nem szeret
demonstrálni. Egy tisztességes magyarnak elég a munkája és a családja.
De ma mégis össze kellett jönnünk, mert helyettünk senki nem mondja ki
azt, ami mindannyiunk szíve mélyén ott van. Aki ma ide eljött, azzal a
céllal jött, hogy azt mondja: elég volt a félelemből, elég volt a
bennünket ért erőszakból! Féljenek az erőszakot tevők, a tolvajok, a
gyilkosok! Kiskunlacházán nincs helye a erőszaknak, Kiskunlacházán
nincs helye a bűnözőknek, Kiskunlacházán elég volt a romaerőszakból!
Kiskunlacháza és Magyarország a békés, törvénytisztelő polgároké. Most
már nem hagyjuk, hogy ellopják a javainkat, megverjék az időseket, és
meggyalázzák a gyermekeket! Ma még mi vagyunk többen.
Egy emberéletnek nincsen pénzben kifejezhető ára. De ki és mi védjen
meg minket, ha vidéken alig van rendőr, sok esetben a rendőrnek sincs
becsülete és tisztelete. A rendőrt is ugyanúgy leköpik, trágár
szavakkal illetik, mint bennünket. Egy rendőr, ha intézkedni próbál
valakikkel szemben, őt is rasszistának bélyegzik. A törvényeink nem
értünk vannak. Ma, aki embert öl, több esetben néhány év
börtönbüntetés után már szabadul. A médiumokban egy bűncselekmény
alkalmával nem arról beszélnek, hogy mit szenvedett el az áldozat,
hanem arról, hogy milyen jogai vannak az elkövetőnek. Nekünk,
kiskunlacházi polgároknak a családjaink biztonsága mindennél
fontosabb.
Követeljük az állandó rendőrőrs létrehozását községünkben! Követeljük
a gyilkosok és minden más bűnöző legszigorúbb megbüntetését, így a
büntető törvénykönyv szigorítását is, hogy az életfogytig tartó
szabadságvesztés valóban életfogytig tartson. Kérjük, hogy a
polgárőrök számára több jogot és hatáskört biztosítsanak, hiszen ha
nincs elegendő rendőr, ki véd meg bennünket?
Óriási a politikai elit felelőssége. Tisztelt politikus hölgyek és
urak! Mi most csak kérhetünk, a döntés az önök kezében van. El kell
dönteniük, hogy kiknek az érdekeit képviselik. Egy bűnözőt és egy
tisztességes polgárt nem lehet egyenlő mércével mérni. A Rózsadomb
környékéről könnyű ítéletet mondani, de költözzenek le hozzánk, vagy
azokra a településekre, ahol félelemben élnek az emberek, és akkor
megtapasztalják, milyen a mai magyar valóság.
Kedves Nóri! Te odafent biztosan látod, ami ma idelent történik.
Miattad és mindazokért vagyunk itt, akik áldozatai lettek egy
embertelen világnak. Most megtesszük az első lépéseket, hogy
változtassunk azon, amin nehéz változtatni. De meggyőződésem, hogy ma
elindul egy olyan folyamat, amit követni fognak országunk más
településein is. Ma a kiskunlacházi polgárok példát mutatnak az egész
országnak összefogásból és közös tenni akarásból. Mi most be fogjuk
bizonyítani, hogy lehet békésen, némán és méltóságteljesen kifejezni,
amit szeretnénk. Mi most nem valakik, hanem valami ellen vagyunk itt.
Mi most az erőszak ellen demonstrálunk: az életért, az életünkért.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
2008. november 30., vasárnap
Magyar igazság...szolgáltatás
Gondolom, már hallották, hogy elítéltek egy rendőrt a 2006. őszén történt események miatt.
Azt viszont bizonyára nem tudják, hogy a tárgyaláson nem volt egyértelmű bizonyíték a rendőri túlkapásra, az orvos szakértői vélemény szerint nem zárható ki a bántalmazás, s NEM ZÁRHATÓ KI AZ ÖNKEZŰSÉG, VAGY EGYÉB ÚTON SZERZETT SÉRÜLÉS sem!
A tárgyaláson egy vallomás állt egy vallomás ellenében, és a magyar igazságszolgáltatás „hőn tisztelt”, pártatlan (?) képviselője, a bíró, a „szegény, ÁRTATLAN, meghurcolt”, ám még ott is acélbetétes bakancsban megjelenő civil javára ítélt.
A rendőr parancsot teljesített, fél éves gyermeke van, soha többé nem léphet a rendőrség kötelékébe, hisz a „priusz” ezt kizárja, arról nem is beszélve, hogy (volt) foglalkozása révén valószínűleg az elítéltek „kedvence” lesz!
Fel vagyok háborodva! Íme, a Fidesz rendőrellenes hadjáratának első áldozata, s félek, ez még csak a kezdet. Ezen vérszemet kapva, a „huliganizmus” tovább burjánzik majd, hisz bármit megtehetnek! (Eddig is csak nekik voltak jogaik, a rendőrök kiszolgáltatottak a magyar jogrendszer intézkedési eljárásaiban rögzített szabályainak!) Vajon rendőreink meg merik-e ezek után védeni majd gyermekeinket, asszonyainkat, stb., félve attól, hogy az esetleges feljelentések során ők is hasonló sorsra jutnak? Én biztosan nem tenném. Éhbérért teszik napról-napra kockára az életüket, s még akkor is ők húzzák a rövidebbet, ha jól dolgoznak!
Emlékszem, 2006-ban a szeptemberi események után, október 23-án a Fidesz-nagygyűléstől távol tartotta a rendőrség a renitenskedőket, s vártam – még akkor este! - hogy „Na, ennek csak lesz valami pozitív visszhangja a párt részéről”! Frászt! Még akkor este, a nagygyűlés után elkezdték újra szapulni őket. Egész valómban kérdőjellé váltam…! „Ha van rajta sapka azért, ha nincs, azért….” – ki ne ismerné a mondást? Hát, bennem ez motoszkál azóta is…
De! Hallották-e, hogy bárkit is elítéltek volna a szeptemberi Tv-székháznál fejsérülést szenvedett rendőr miatt? Na, én sem! Meg kellett operálni, s talán azóta is rehabilitációra szorul…
Hallották-e, hogy bárkit is elítéltek volna bármelyik rendbontás többmilliós károkozásáért? …. Na, én sem!
Volt-e valaha következménye a focimeccsek utáni kuka-borogatásoknak autórombolásoknak, gyújtogatásoknak? Nem.
De! Azt tuti hallották, hogy nem fognak a jövőben 13. havi fizetést kapni, néhány napja nem jogosultak a díjmentesített utazási kedvezményre, befagyasztják a bérüket, azt a hatalmas összeget, amiből most sem tudnak megélni, (családalapításra jobb, ha nem is gondolnak!), és még ki tudja milyen megszorítások várnak rájuk!!!
Ezzel szemben a jövőben is ott kell állniuk minden vérengző focimeccs, demonstráció, sztrájk esetén szoros sorfalban. Ha szomjasak, szomjaznak, ha egyéb kis- és/nagydolguk lenne, nem intézhetik el, mert ott nem emberek, hanem rendfenntartók. Emberszámba nem veszik őket, de állniuk kell a sarat és a molotov-koktélokkal díszített féltéglákat és köveket. Nem reagálhatnak a provokációkra, gyalázkodásokra.
Gondoltak már arra, hogy ha a rendfenntartó szervek kapnának némi tiszteletet, elismerést, nagyobb lenne hazánk közbiztonsága? Jó példa erre Írország. Ha valahol volt nagy zűrzavar, hát náluk volt! Megoldották.
Nálunk sem lenne nagy kunszt, csak a médiából nem hadjáratot kellene indítani ellenük, mint ahogy azt nagy előszeretettel teszik, és párttól függetlenül a megbecsülésüket kellene hirdetni! Ha emellé még kapnának némi méltóságot a jogrendszeren keresztül, megfizetnék a sok esetben emberhez méltatlan körülményeket, több lenne a (rendőrnek) vállalkozó kedvű ember, mi is (a köznép) jobban járnánk! Mondjuk, ki mernénk engedni csemetéinket az utcára, s nem rettegve gondolnánk arra, vajon épségben hazaérnek-e az iskolából…
Azt is biztosan hallották, hogy képviselőink megszavazták a maguk kis költségtérítésének megadóztatását, kemény 15 %-kal! Hűha! Ez aztán a nagy valami! Ha jól számolom, havonta elszámol, mondjuk (legyünk szerények!) 800.000 Ft-ot, s abból nem marad szegénynek „csak” 680.000 Ft-ja! (A fizetése, a megbízási díjai, a különböző bizottsági tagságáért felmarkolt milliói mellett!) Ajaj! „Mekkora igazságtalanság!” … Én meg legalább száz olyan embert ismerek csak a saját környezetemben, akinek az éves fizetése nincs nettó 680.000 Ft!
Vagy! A „Robin Hood–adó”! Robin Hood – olvasmányaim szerint – a gazdagokat sarcolta meg, minden diszkrimináció nélkül. (Oké, akkor még nem voltak energia-cégek…) De, említhetnénk igazságosnak becézett, mindenki kedvenc királyát, Mátyást, vagy Széchenyit. Mélyen belenyúltak nemesuraik zsebébe. A mostani „nemes” urainknak vajon mikor jut eszébe, hogy onnan kellene pénzt beszedni, ahol van? >> Saját maguktól! Az emberek többsége már most is pengeélen táncol a megélhetéssel, míg ők vígan lubickolnak millióikban, és fogalmuk sincs arról, mi folyik körülöttük! Mi birkák, meg tűrjük. Tűrjük! Tűrjük? Meddig?
Elég figyelemfelhívás-e csendes tüntetéseket szervezni, hogy komolyan vegyék? Megértik-e, hogy az emberek nem azért mennek az utcára, mert nincs jobb dolguk, hanem, mert TÉNYLEG NAGY BAJBAN VANNAK! TÉNYLEG NEM BÍRNAK EL TÖBB SARCOT! TÉNYLEG NEM A VAGYONUK MIATT (merthogy az nincs, már régen nincs), HANEM AZ ÉLETÜK, A GYEREKEIK ELTARTÁSA MIATT AGGÓDNAK!!?
Nem, nem akarok polgárháborút! Az is csak rajtunk ütne nagyot!
„CSAK” azt szeretném, ha ország-vezetőink észbe kapnának, és felismernék, hogy pénzt csak onnan lehet elvenni, ahol van! Ha önvizsgálatot tartanának, s beismernék, hogy azokat az eszközöket, amivel saját vagyonukat felhalmozták, az ország érdekében is „bevethették” volna! Hogy CSAK rajtuk múlott! Hogy magas fizetéseket azért vehettek fel (az átlagbérek sok-sok szorosát!), mert a felelősség rajtuk volt! Ha ez akkor a felelősségvállalás ára volt, nos, most, hogy elszúrták, fizessék meg a felelősségüket! Mert a pórnép „CSAK” dolgozott, és „CSAK” fizetett… nekik! Most rajtuk a sor!!! F.O.
2008. szeptember 27., szombat
Gyermekeink, múltunk és jövőnk
Legtöbbször azonban éppen azok teszik ezt, akik ennek köszönhetik tudásukat, diplomájukat, szakmájukat, mai pozíciójukat, sőt a szocialista rendszer bukásának zavaros vizeiben (le, el)halászott (multi)millióikat. Jókor voltak jó helyen? Vagy szerencsések voltak? (Vajon tényleg „csak” azok?) A téma valóban megér egy bővebb kifejtést, meg is teszem, most viszont egészen másról szeretnék szólni.
Azt gondolom, megfeledkezünk „az átkos” egy nagyon, NAGYON fontos tényezőjéről, bár nap, mint nap szembesülünk vele:
RENDSZERBE TÖMÖRÍTETTE A GYEREKEKET, LEKÖTÖTTE, FELADATOKAT, ELFOGLALTSÁGOT ADOTT, ÉS… AMI IGAZÁN LÉNYEGES SZEMPONT: ALAPVETŐ EMBERI ÉRTÉKEKRE TANÍTOTT! OLYANOKRA, MINT TISZTESSÉG, TISZTELET, BECSÜLET, IGAZMONDÁS, ILLEMTAN, S MÉG SOROLHATNÁM!
Sok fiatal szülő is még, de melyik mai nagyszülő(korú) ne emlékezne kisdobos, vagy KISZ-es korszakára? A kisdobosok 6, KISZ-esek 12 pontjára? El lehet-e felejteni az őrsgyűléseket, az abban betöltött posztokat (őrsvezető, őrsvezető-helyettes, tisztaságfelelős, stb… - én nótafa voltam ), őrsi indulót, csatakiáltást? Lehet-e feledni a különböző – mindenki érdeklődésének, tehetségének megfelelő (vagy éppen csak kedvére való) - szakköröket?
Az akadályversenyeket, számháborúkat, és a közben bográcsban megfőtt paprikás krumplit?
El lehet-e feledni a sok nevetést, csínyeket, amiket elkövettünk (és szorultunk is érte, mert azért mindig minden kiderült…) és a rengeteg éneket? Nekem úgy rémlik, mintha mindig mindent dalolva csináltunk volna… Amikor kiserdőben leveleket, virágokat gyűjtöttünk préseléshez, daloltunk. Lepkéket, bogarakat kergettünk, hogy felszúrjuk egy dobozba a következő környezetórára, daloltunk. Ha kirándulni mentünk, daloltunk. Ha a konyhakertünket gondoztuk (az iskola konyhakertje volt, kifejezetten a diákok oktatása céljából!), „a répa és a káposzta tulajdonságainak alapos elsajátítása között”, daloltunk. Sorolhatnám napestig…
Vagy; Ki ne emlékezne rá, hogy akkor még dicsőség volt jó tanulónak lenni? (DICSŐSÉG – érdekelne, a mostani fiatalok közül mennyien ismerik csak magát a szót is, tudják-e valódi definícióját, vagy még inkább… átérezték-e valaha?)
Feledhetjük-e a boldogan felmutatott piros pontokat? A csillagos (!) ötösöket? A méltatlankodásokat az egy-egy – általunk igazságtalannak vélt – rosszabb osztályzatért, vagy azt, ha valamelyik társunk helyett mi kaptuk a büntetést? Elárulni persze nem lehetett, hogy ki volt, mert az árulkodás is rossz jellemre mutatott (!), ráadásul ugyanazt a büntetést szabták ki érte.
Annyi mindent lehetne még ide felsorolni…
De, nézzük csak, miben élünk most?
(Tisztelet minden kivételnek!)
Egyre többször hallunk kiskorú, vagy éppenséggel gyermekkorú (!) bűnelkövetőkről. (Sőt, már odáig fajult a dolog, hogy gyermekkorú vesz rá nála még fiatalabb gyermekeket (óvodásokat) a bűnelkövetésre.
Gyerekeink többsége magasról tesz a tanulásra, házi feladatokra, mert mi történhet vele? A tanárok kezéből minden fegyelmi eszközt kivettek, jó, ha nem verik meg, mert nem köszönt előre a gyereknek! Minden túlzás nélkül, hisz már azért is megverik, ha óra alatti fegyelmezetlen magatartásért elülteti a „diákot(?)”!
Jogalkotóink, oktatási és szociális rendszerünkért felelős államtitkáraink, minisztereink nem érzik magukat felelősnek, nem készteti őket „tennem kell valamit” érzésre mindez?
A gyerek hazamegy, ha köszön már jó (!), - főleg, ha van kinek -, bevágja magát a számítógépe mögé, belemélyül a lehető legújabb, és természetesen a lehető legdurvább, legerőszakosabb pc-s játékába. Erőszak, erőszak hátán! Ez a lényeg!
Rosszabbik esetben nem megy haza, mert nincs kulcsa, vagy nincs számítógépe, lehet, még kajája sem. Mi marad? Az utca. Ott kikkel tud összebarátkozni? Azokkal, akiknek szintén nincs hova hazamenni, vagy nincs miért…
Mit csinálnak? Ugróiskoláznak, snóbliznak, snúroznak, vagy amőbáznak, szópókereznek? Na, ja! Persze! Még ajánlani sem merném nekik! Jobbik esetben csak kiröhögnének, de én inkább hiszem, hogy futva kellene menekülnöm, (már ha tudnék futni, legfőképp gyorsabban, mint ők! Hm.)
Az elmúlt években például, egyszer sem láttam, hallottam, hogy valamelyik is átadta volna a helyét a buszon valakinek.
Az idősek szerencsések, ha az utcán nem gáncsolják el őket, de a gúnyolódást a „vén nyanyáról”, vagy „öreg trottyról” nem ússzák meg!
Vagyis, legkedveltebb szórakozásuk a „csináljuk valami jó balhét” marad. Droggal, cigivel, piával, vagy ezek nélkül is akár, stb…
A szüleikkel olyan hangnemben beszélnek, amit mi legmerészebb álmainkban sem tudtunk volna elképzelni! Hangnem? Még a „nem”-et sem ismertük!!! Persze, morgolódtunk mi is, de már csak hallótávolságon kívül, …és közben tettük, amit mondtak!
A rendőrség (ugyanabban a „gyerekcipőben jár, mint a pedagógusok, csak nekik a „felnőtt-szeméttel” szemben nincsenek jogaik és „eszközeik”!), és a társadalom tehetetlen ezekkel a kis-, illetve gyermekkorú bűnözőkkel szemben, még az általuk elkövetett gyilkosságokkal kapcsolatban is, mert ilyen a jogrendszerünk!
„NEM BÜNTETHETŐ!” – halljuk rendszeresen a híradásokból!
Itt is sorolhatnám még a sok-sok negatív tapasztalatot, ehelyett azonban kérdezek:
Mit tehetünk? Mi, felnőttek? Tehetünk-e valamit, vagy áldozatul hagyjuk őket? Mert egyik sem így született, csak ilyenné lett. Ki, kik a felelősek? Ők? Nem hinném. Hisz mást sem látnak, csak erőszakot! Mindenhol maguk körül!
Még számítógépes játék sem kell hozzá, elég, ha bekapcsolják a tévét, a legtöbb csatornán csak ezt látják! Ha nem filmen (még a rajzfilmek 90 %-a is erőszakra épül, amitől simán eltiltanám a gyerekeket!).
Jobbik esetben – ha a magyar kereskedelmi csatornákat választják -„csak” primitívek maradnak.
Azt gondolom, hogy a „nem büntethető”-korú gyermekek mindegyikének van legalább egy jogilag felelősségre vonható (!) szülője, gyámja, intézménye!
Olyan valaki, AKI FELELŐSSÉGGEL TARTOZIK AZÉRT, HOGY A GYERMEK MEGTANULJA IDŐBEN, HOGY MI HELYES, MI HELYTELEN, MIT SZABAD, MIT NEM SZABAD, MI OKOZ VESZÉLYT MÁSOKRA, VAGY ÖNMAGÁRA NÉZVE!
ŐK BÜNTETHETŐK!!! AKKOR FIZESSENEK ŐK HANYAGSÁGUKÉRT, AMIÉRT MINDEZT ELMULASZTOTTÁK MEGISMERTETNI A RÁJUK BÍZOTT GYERMEKKEL!
Gyermekeket nevelő szülők a mai napig részesülnek az állam részéről különböző kedvezményekben a GYES-től az alapszabadságon felül igénybe vehető plusz fizetett napokig. (És közte még sok-sok más!)
Talán itt lenne az ideje őket is megtanítani arra, hogy gyermeket nevelni a társadalom részéről SEM csak jogokkal, hanem kötelezettségekkel is jár! Talán itt lenne az ideje, hogy ha ŐK nem ismerik, s ezért nem tudják átadni gyermekeiknek a társadalom, s a közvetlen környezetünk (közbiztonságunk) érdekében betartandó írott és íratlan szabályokat, akkor tanítsuk meg nekik! Gyermekeikért való – büntetőjogi (is) – felelősségük által!
Érdekelne egy széleskörű felmérés arról, vajon hány gyerek (a felnőtt is érdekelne!) nézi szabadidejében az úti-, és/vagy természetfilmeket bemutató, tudománnyal, felfedezésekkel foglalkozó csatornákat!?
Érdekelne, mennyien ismerik Mozart, Handel, Muszorgszkij, vagy Dosztojevszkij, Byron, Geothe, Monet, Rembrandt, stb… nevét? Hányan látták Munkácsy festményeit élőben? Tudják-e, hogy ki fedezte fel a golyóstollat, s hol él jelenleg is a családja? … … …
Érdekelne, tanítják-e még az iskolákban – legalább alapszinten – a művészetet a gyerekeknek?
Érdekelne, hogy ha igen, hány gyereknek teszik fel (otthon, iskolában, mindegy) pl. Mozart egyik lemezét, ha róla tanulnak? Vagy csak adatokat magoltatnak vele? Vagy azt se..?
Igen. Sok, még nagyon sok minden más, hasonló dolog is érdekelne...
Tudni viszont, egyet tudok; Valamit tennünk kell, mert gyermekeink élete olyan, amilyen tartalommal megtöltjük nekik! És rajtunk múlik! Csak rajtunk! Felnőtteken!
Ideértve jogalkotóinkat, politikusainkat (nem vagyok róla meggyőződve, hogy bármelyikük is felnőtt lenne!). Tanárainkat (remélve, hogy egyszer lehetőséget kapnak arra, hogy nevelőnek titulálhassuk őket, megkapják az ezzel járó tiszteletet, jogokat, fegyelmezési eszközöket, de/és valóban azok is legyenek!). Szülőket, nagyszülőket (remélve, hogy a mindennapi megélhetésükért folytatott küzdelmük mellett nem csak idejük, energiájuk, türelmük lesz gyermekeik odafigyelésére, fejlődésük figyelemmel kísérésére, hanem kedélyük is!). És mindenki mást, aki valamilyen (bármilyen!) kapcsolatba lép egy gyerekkel!
Képesek vagyunk felelősségteljes felnőtteket kinevelni jövőnk (az ő jövőjük!) szebbé, jobbá tételére? Felnőttek vagyunk hozzá?
Hiszem, hogy igen!
Viszont, csak remélhetem, hogy ez az iromány eljut olyan személyekhez is, akiknek „hatalmukban áll” és AKARNAK IS tenni érte!
2008. szeptember 8., hétfő
Tanulság, munkáltatók és törvények, egyszer hibázni is elég
Az elmúlt félévben több száz álláshirdetésekre küldött pályázat elküldése volt a mindennapi teendőm. Hetente jártam be a munkaügyi központba munkaközvetítésekért. (Az egyik – szerintem a legkedvesebb, legsegítőkészebb ügyintéző – véleménye alapján el is „nyertem” a „minden idők legaktívabb álláskeresője” méltó címet. Hm. Kár, hogy nem járt némi pénzmaggal, de köszönet érte, Ágota!)
Végül sikerült egy számomra nagyon is kedvező, kedvemre való állást találnom. Az volt a dolgom, amire hosszú évek óta vágytam, s amiről tudtam, hogy remekül meg tudom oldani. Így is volt. Viszont elkövettem egy „szarvashibát”.
Kezdem azzal, hogy életem első olyan munkába-lépése volt, ahol a kezembe nyomtak egy korrekt munkaszerződést, részletes munkaköri leírással (amit pontról pontra személyesen is átvettem a főnökkel), de, ami a lényeg, egy kiegészítő tájékoztatóval, ami egy kivonat volt a munkavállaló és munkáltató jogait, kötelezettségeit tartalmazó törvényekből, rendeletekből.(!) (Fizetett szabadság, végkielégítés, titoktartás, pihenőidő, stb… Nem ragozom. Elképedtem. Azt hittem megtaláltam életem alkonyán azt a helyet, ami teljes biztonságot, nyugodt éjszakákat, korrekt, kellemes környezetben végzett (jó!!!) munkát biztosít nyugdíjas koromig. Aztán jöttek a „tapasztalások”.
Jelzem, amit most felsorolok, egyáltalán nem jelentett volna semmi gondot, nem akadályozott semmi, hogy tudomásul vegyem, s tegyem a dolgomat. Nem vagyok már csitri, tudom, vannak „tűrhető” igazságtalanságok…
A cég egy új, teljeskörű innovációs stratégiát alakított ki, melynek pont a közepébe csöppentem, s a most felsoroltakat azzal indokolták, hogy „mindez átmeneti”.
Szóval. A túlórákat nem ismerik, nem fizetik. Igaz, hogy az alatt a két hónap alatt, míg ott dolgoztam, nem volt olyan hét, hogy legalább 3-4 óra ne jött volna össze… (Az első hónapban 30 óra túlórám volt.) A - nem fizetett - ebédidőt egy órában szabták meg, amit egy-két kivétellel senki sem tudott, vagy akart kihasználni. Nem tudott, mert mi a fenét csináljon egy órahosszáig a városban, ha semmi dolga…, vagy nem akart (többnyire ez volt az ok), mert tudta, hogy sok munkája csak kitolódna, s talán nem tudná befejezni aznapi teendőit.
Nem érdekelt. Szeretek dolgozni, s szerettem ezt a feladatot. Ha nem lennének számláim, s nem kéne fizetni a kajáért a boltban, akkor ingyen is elvállaltam volna…
Egy hónap alatt betanultam – a rám bízott - feladatokat (a cég feladatkörének teljessége nélkül), s jól, NAGYON JÓL! végeztem a dolgomat. (Nem csak én éreztem így, azok a kollégák is elismerték haladásomat, akik évek óta végezték ugyanezt a munkát.)
Aztán, az augusztus 20-át megelőző szerdán (én barom!) megkérdeztem kolléganőmet (a tulajdonos felesége), hogy az ünnep előtti napon melyik túrát készítjük össze. Azt felelte, hogy mi szerdán is dolgozunk. És itt jött a végzetes kérdés: „Nem féltek?” – ki nem mondva, de utalva arra, hogy fizetett ünnepen csak a tulajdonosok dolgozhatnak saját vállalkozásaikban.
A felelet az volt, hogy a „vendéglátásban megengedett, hogy ünnepnapokon dolgozzanak, s mi küldeni fogjuk az árút, csak nem lesz telefonálás, zárva leszünk, stb…”
„Bocs, csak kérdeztem, nem volt még ünnep azóta, hogy itt vagyok, még most tanulom…” Aztán dolgoztam tovább, teljesen elfeledve az egészet.
Másnap reggel, vidáman „ez egy jó nap lesz!!!” hangulatban mentem dolgozni. Furcsa volt, hogy nyolc óra előtt benn találtam a „főnököket”, de semmi rosszra nem gondoltam. Egyedüli jele az egésznek az volt, hogy az egyik, - általam nagyon kedvelt – kolléganőm rémesen szomorú arcot vágott. Meg is kérdeztem, hogy mi a baj, minden rendben van-e otthon, s vele, de ő azt válaszolta, nem, nincs rossz kedve…
Készítettem magamnak egy kávét, s közben a főnök felesége szólt, ha majd megittam a kávémat, menjek be J-hoz (a főnökhöz). Rendben, válaszoltam, s arra gondoltam, hogy talán az előző napi kérdésemre kapok kedvező választ, (miszerint megoldjuk a benzinköltségemet, mivel én kocsival jártam be, s mindenki másnak is fizeti a bérletét. Már az első munkamegbeszéléskor kaptam rá ígéretet, de az első hónapban vártam, hogy majd rendezi, szólni még nem mertem.) Ígéret ide, ígéret oda, egy fillért sem láttam az egészből…
Nem ez történt…
Bementem, s a rám jellemző kedvességgel néztem a szemébe. Ő fülig pirulva, de annál határozottabban közölte velem, hogy úgy döntöttek, a mai nappal, azonnali hatállyal, itt és most megszakítja a próbaidőmet…
?????
Nem hittem a fülemnek. Ránéztem a feleségére, s nem értettem az egészet…
Tudom, hogy próbaidő alatt nem kell indokolni a felmondást egyik félnek sem. Azt hiszem, jobb lett volna, ha ők sem teszik. Ugyanis, amit mondtak, a legrosszabb volt mindennél, mert az első másodperctől kezdve tudtam, hogy nem igaz. Ki is mondtam hangosan, hogy „ezt nem hiszem el”. Azt mondták ugyanis, azért, mert a s…-i partnerek nem fogadtak el engem.
Ellentmondás, ellentmondás hátán… Tudtam, sőt, éreztem is, hogy jó velük a kapcsolatom. Ezzel mindenki, még egy kezdő is így van, nem még egy olyan vénlány, mint én, aki az egész életét emberek között, ha úgy tetszik emberek „kiszolgálásával” töltötte. Ráadásul volt egy másik „területem” is!!! Ők elfogadtak? Hogy is van ez?
Hivatkoztak arra is, hogy a „sofőrök visszajelzései alapján….”
Mi??? Pláne nem értettem. Jó volt velük a kapcsolatom. Minden (MINDIG!!!) út után megkérdeztem: „minden rendben volt?”, „Volt valami gond”!
Talán az első két hetet leszámítva alig akadt több problémám, mint mások túráival volt…
„Nem kaphatnék még egy lehetőséget?”- kérdeztem.
Olyan kemény, határozott „nem”-et kaptam, ami teljesen elképesztett!
Minden összezavarodott bennem! „Nem hiszem el”- csak ezt hajtogattam magamban.
Abban maradtunk, nem várom meg a „papírokat”, majd másnap bemegyek értük.
Hazafelé a kocsiban csak Lacit hívtam fel. „Kirúgtak”-mondtam, s letettem a telefont.
Hazaérve az üres lakásba, fel-alá járkáltam, s képtelen voltam gondolkodni.
Aztán, mint egy éles kés hasított belém a felismerés, hogy mindent kezdhetek elölről… A milliónyi újsághirdetés, állás után járás, ügyintézés, több száz válasz nélküli pályázat, kísérő levelek szerkesztése, postára járás, jeligék, munkaügyi központ hetente, fárasztó, hiábavaló interjúk, kudarcélmények…
Ennyi volt. Képtelen voltam elfogadni még a gondolatát is.
Iszonyúan fáradt voltam, kimerült, csalódott. Csak azt éreztem, nincs erőm, nincs energiám újra kezdeni. Képtelen vagyok újból nekiindulni…
Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen motivációm sincs rá. Évek óta érzem úgy, hogy örömtelenül élek. Abból, amit kerestem, jó, ha a rezsire futotta. Arra, hogy egy-egy utazással örömet szerezzek magamnak, vagy tartalékot képezzek, még esélyem sem volt, s ezzel a „sztorival” végképp nem is lesz.
Úgy éreztem, megőrülök. Ekkor omlottam össze…
…
Azóta elég sok időm volt gondolkodni…
Mindig tudtam, és sohasem kételkedtem abban, hogy gyorsan tanulok, s piszok jól dolgozom, - minden nagyképűség nélkül!
Mi lehetett a baj?
Három lehetőség jutott eszembe.
Ezek közül a legkézenfekvőbb, hogy „megijedtek” az én ünnepekkel kapcsolatos „Nem féltek?” kérdésemtől. Végülis mi nem vendéglátó egység, hanem vendéglátó egységeket kiszolgáló kereskedelmi cég voltunk.
A legnagyobb baj az, hogy igazuk is van. Ők honnan tudhatták volna, hogy én magasról teszek arra, hogy kell-e ünnepen dolgoznom! Nem vár itthon senki. A gyerekeim, akiket imádok, élik a saját életüket, s nem tudom volt-e olyan fizetett ünnep (karácsony kivételével), amit együtt töltöttünk volna az elmúlt pár évben. Hogy nekem oly mindegy, mikor megyek be dolgozni, s mettől meddig, nekem egy a lényeg, hogy ne fájjon a fejem a csekkek miatt, s nyugodtan tudjak aludni… Nem tudhatták, mert még nem ismertek annyira.
Tudomásul veszem, hogy én voltam a barom, s csak magamnak köszönhetem…
A másik, ami eszembe jutott, hogy a tulaj felesége volt a kapcsolattartó előttem az említett „nem tudtak elfogadni” ügyfelekkel. Egy-két „partnerrel” nagyon is jól kijöttünk, s érezte, hogy a többiek is egyre jobban megkedvelnek? Rivalizálás? Irigység? Vagy egyszerűen csak nem kedvelt…? Sohasem fogom megtudni…
A harmadik lehetőség, hogy ugyanez a hölgy a felvételemkor kapott új feladatkörének betanulásával igen nehezen boldogult. A számítógéppel való ismerkedésre nagyon még hajlandóságot sem mutatott. Munkája oroszlánrészét az egyik remek kolléganőm végezte még akkor is, mikor én eljöttem. Az operatív részével is segítségre szorult elég gyakran. Vagy a tíz éve ott dolgozó munkatársammal egyeztetett, vagy a férjével, aki ezt a feladatot önmaga látta el addig. Talán attól félt, hogy a kettőnk közötti disszonancia előbb-utóbb feltűnik mindenkinek…? Presztízsféltés? Ki tudja?
Szolgáljon tanulságul mindenkinek!
Köszönet Ica néninek a telefonhívásért, és a vigasztaló szavakért! Sokat jelentett! Nagyon sokat!!!
