Gyermekeink, múltunk és jövőnk

Sokan és sokszor szidják a régi (átkos) rendszert, és én nem is vitatom ennek a valódi létjogosultságát,… egyesek részéről…
Legtöbbször azonban éppen azok teszik ezt, akik ennek köszönhetik tudásukat, diplomájukat, szakmájukat, mai pozíciójukat, sőt a szocialista rendszer bukásának zavaros vizeiben (le, el)halászott (multi)millióikat. Jókor voltak jó helyen? Vagy szerencsések voltak? (Vajon tényleg „csak” azok?) A téma valóban megér egy bővebb kifejtést, meg is teszem, most viszont egészen másról szeretnék szólni.

Azt gondolom, megfeledkezünk „az átkos” egy nagyon, NAGYON fontos tényezőjéről, bár nap, mint nap szembesülünk vele:

RENDSZERBE TÖMÖRÍTETTE A GYEREKEKET, LEKÖTÖTTE, FELADATOKAT, ELFOGLALTSÁGOT ADOTT, ÉS… AMI IGAZÁN LÉNYEGES SZEMPONT: ALAPVETŐ EMBERI ÉRTÉKEKRE TANÍTOTT! OLYANOKRA, MINT TISZTESSÉG, TISZTELET, BECSÜLET, IGAZMONDÁS, ILLEMTAN, S MÉG SOROLHATNÁM!

Sok fiatal szülő is még, de melyik mai nagyszülő(korú) ne emlékezne kisdobos, vagy KISZ-es korszakára? A kisdobosok 6, KISZ-esek 12 pontjára? El lehet-e felejteni az őrsgyűléseket, az abban betöltött posztokat (őrsvezető, őrsvezető-helyettes, tisztaságfelelős, stb… - én nótafa voltam ), őrsi indulót, csatakiáltást? Lehet-e feledni a különböző – mindenki érdeklődésének, tehetségének megfelelő (vagy éppen csak kedvére való) - szakköröket?
Az akadályversenyeket, számháborúkat, és a közben bográcsban megfőtt paprikás krumplit?

El lehet-e feledni a sok nevetést, csínyeket, amiket elkövettünk (és szorultunk is érte, mert azért mindig minden kiderült…) és a rengeteg éneket? Nekem úgy rémlik, mintha mindig mindent dalolva csináltunk volna… Amikor kiserdőben leveleket, virágokat gyűjtöttünk préseléshez, daloltunk. Lepkéket, bogarakat kergettünk, hogy felszúrjuk egy dobozba a következő környezetórára, daloltunk. Ha kirándulni mentünk, daloltunk. Ha a konyhakertünket gondoztuk (az iskola konyhakertje volt, kifejezetten a diákok oktatása céljából!), „a répa és a káposzta tulajdonságainak alapos elsajátítása között”, daloltunk. Sorolhatnám napestig…

Vagy; Ki ne emlékezne rá, hogy akkor még dicsőség volt jó tanulónak lenni? (DICSŐSÉG – érdekelne, a mostani fiatalok közül mennyien ismerik csak magát a szót is, tudják-e valódi definícióját, vagy még inkább… átérezték-e valaha?)
Feledhetjük-e a boldogan felmutatott piros pontokat? A csillagos (!) ötösöket? A méltatlankodásokat az egy-egy – általunk igazságtalannak vélt – rosszabb osztályzatért, vagy azt, ha valamelyik társunk helyett mi kaptuk a büntetést? Elárulni persze nem lehetett, hogy ki volt, mert az árulkodás is rossz jellemre mutatott (!), ráadásul ugyanazt a büntetést szabták ki érte. 

Annyi mindent lehetne még ide felsorolni…

De, nézzük csak, miben élünk most?

(Tisztelet minden kivételnek!)

Egyre többször hallunk kiskorú, vagy éppenséggel gyermekkorú (!) bűnelkövetőkről. (Sőt, már odáig fajult a dolog, hogy gyermekkorú vesz rá nála még fiatalabb gyermekeket (óvodásokat) a bűnelkövetésre.

Gyerekeink többsége magasról tesz a tanulásra, házi feladatokra, mert mi történhet vele? A tanárok kezéből minden fegyelmi eszközt kivettek, jó, ha nem verik meg, mert nem köszönt előre a gyereknek! Minden túlzás nélkül, hisz már azért is megverik, ha óra alatti fegyelmezetlen magatartásért elülteti a „diákot(?)”!

Jogalkotóink, oktatási és szociális rendszerünkért felelős államtitkáraink, minisztereink nem érzik magukat felelősnek, nem készteti őket „tennem kell valamit” érzésre mindez?

A gyerek hazamegy, ha köszön már jó (!), - főleg, ha van kinek -, bevágja magát a számítógépe mögé, belemélyül a lehető legújabb, és természetesen a lehető legdurvább, legerőszakosabb pc-s játékába. Erőszak, erőszak hátán! Ez a lényeg!

Rosszabbik esetben nem megy haza, mert nincs kulcsa, vagy nincs számítógépe, lehet, még kajája sem. Mi marad? Az utca. Ott kikkel tud összebarátkozni? Azokkal, akiknek szintén nincs hova hazamenni, vagy nincs miért…
Mit csinálnak? Ugróiskoláznak, snóbliznak, snúroznak, vagy amőbáznak, szópókereznek? Na, ja! Persze! Még ajánlani sem merném nekik! Jobbik esetben csak kiröhögnének, de én inkább hiszem, hogy futva kellene menekülnöm, (már ha tudnék futni, legfőképp gyorsabban, mint ők! Hm.)

Az elmúlt években például, egyszer sem láttam, hallottam, hogy valamelyik is átadta volna a helyét a buszon valakinek.
Az idősek szerencsések, ha az utcán nem gáncsolják el őket, de a gúnyolódást a „vén nyanyáról”, vagy „öreg trottyról” nem ússzák meg! 
Vagyis, legkedveltebb szórakozásuk a „csináljuk valami jó balhét” marad. Droggal, cigivel, piával, vagy ezek nélkül is akár, stb…

A szüleikkel olyan hangnemben beszélnek, amit mi legmerészebb álmainkban sem tudtunk volna elképzelni! Hangnem? Még a „nem”-et sem ismertük!!! Persze, morgolódtunk mi is, de már csak hallótávolságon kívül, …és közben tettük, amit mondtak!

A rendőrség (ugyanabban a „gyerekcipőben jár, mint a pedagógusok, csak nekik a „felnőtt-szeméttel” szemben nincsenek jogaik és „eszközeik”!), és a társadalom tehetetlen ezekkel a kis-, illetve gyermekkorú bűnözőkkel szemben, még az általuk elkövetett gyilkosságokkal kapcsolatban is, mert ilyen a jogrendszerünk!
„NEM BÜNTETHETŐ!” – halljuk rendszeresen a híradásokból!

Itt is sorolhatnám még a sok-sok negatív tapasztalatot, ehelyett azonban kérdezek:

Mit tehetünk? Mi, felnőttek? Tehetünk-e valamit, vagy áldozatul hagyjuk őket? Mert egyik sem így született, csak ilyenné lett. Ki, kik a felelősek? Ők? Nem hinném. Hisz mást sem látnak, csak erőszakot! Mindenhol maguk körül!
Még számítógépes játék sem kell hozzá, elég, ha bekapcsolják a tévét, a legtöbb csatornán csak ezt látják! Ha nem filmen (még a rajzfilmek 90 %-a is erőszakra épül, amitől simán eltiltanám a gyerekeket!).
Jobbik esetben – ha a magyar kereskedelmi csatornákat választják -„csak” primitívek maradnak.

Azt gondolom, hogy a „nem büntethető”-korú gyermekek mindegyikének van legalább egy jogilag felelősségre vonható (!) szülője, gyámja, intézménye!

Olyan valaki, AKI FELELŐSSÉGGEL TARTOZIK AZÉRT, HOGY A GYERMEK MEGTANULJA IDŐBEN, HOGY MI HELYES, MI HELYTELEN, MIT SZABAD, MIT NEM SZABAD, MI OKOZ VESZÉLYT MÁSOKRA, VAGY ÖNMAGÁRA NÉZVE!
ŐK BÜNTETHETŐK!!! AKKOR FIZESSENEK ŐK HANYAGSÁGUKÉRT, AMIÉRT MINDEZT ELMULASZTOTTÁK MEGISMERTETNI A RÁJUK BÍZOTT GYERMEKKEL!

Gyermekeket nevelő szülők a mai napig részesülnek az állam részéről különböző kedvezményekben a GYES-től az alapszabadságon felül igénybe vehető plusz fizetett napokig. (És közte még sok-sok más!)
Talán itt lenne az ideje őket is megtanítani arra, hogy gyermeket nevelni a társadalom részéről SEM csak jogokkal, hanem kötelezettségekkel is jár! Talán itt lenne az ideje, hogy ha ŐK nem ismerik, s ezért nem tudják átadni gyermekeiknek a társadalom, s a közvetlen környezetünk (közbiztonságunk) érdekében betartandó írott és íratlan szabályokat, akkor tanítsuk meg nekik! Gyermekeikért való – büntetőjogi (is) – felelősségük által!

Érdekelne egy széleskörű felmérés arról, vajon hány gyerek (a felnőtt is érdekelne!) nézi szabadidejében az úti-, és/vagy természetfilmeket bemutató, tudománnyal, felfedezésekkel foglalkozó csatornákat!?
Érdekelne, mennyien ismerik Mozart, Handel, Muszorgszkij, vagy Dosztojevszkij, Byron, Geothe, Monet, Rembrandt, stb… nevét? Hányan látták Munkácsy festményeit élőben? Tudják-e, hogy ki fedezte fel a golyóstollat, s hol él jelenleg is a családja? … … …
Érdekelne, tanítják-e még az iskolákban – legalább alapszinten – a művészetet a gyerekeknek?
Érdekelne, hogy ha igen, hány gyereknek teszik fel (otthon, iskolában, mindegy) pl. Mozart egyik lemezét, ha róla tanulnak? Vagy csak adatokat magoltatnak vele? Vagy azt se..?
Igen. Sok, még nagyon sok minden más, hasonló dolog is érdekelne...

Tudni viszont, egyet tudok; Valamit tennünk kell, mert gyermekeink élete olyan, amilyen tartalommal megtöltjük nekik! És rajtunk múlik! Csak rajtunk! Felnőtteken!

Ideértve jogalkotóinkat, politikusainkat (nem vagyok róla meggyőződve, hogy bármelyikük is felnőtt lenne!). Tanárainkat (remélve, hogy egyszer lehetőséget kapnak arra, hogy nevelőnek titulálhassuk őket, megkapják az ezzel járó tiszteletet, jogokat, fegyelmezési eszközöket, de/és valóban azok is legyenek!). Szülőket, nagyszülőket (remélve, hogy a mindennapi megélhetésükért folytatott küzdelmük mellett nem csak idejük, energiájuk, türelmük lesz gyermekeik odafigyelésére, fejlődésük figyelemmel kísérésére, hanem kedélyük is!). És mindenki mást, aki valamilyen (bármilyen!) kapcsolatba lép egy gyerekkel!

Képesek vagyunk felelősségteljes felnőtteket kinevelni jövőnk (az ő jövőjük!) szebbé, jobbá tételére? Felnőttek vagyunk hozzá?
Hiszem, hogy igen!
Viszont, csak remélhetem, hogy ez az iromány eljut olyan személyekhez is, akiknek „hatalmukban áll” és AKARNAK IS tenni érte!