Gyermekeink, múltunk és jövőnk

Sokan és sokszor szidják a régi (átkos) rendszert, és én nem is vitatom ennek a valódi létjogosultságát,… egyesek részéről…
Legtöbbször azonban éppen azok teszik ezt, akik ennek köszönhetik tudásukat, diplomájukat, szakmájukat, mai pozíciójukat, sőt a szocialista rendszer bukásának zavaros vizeiben (le, el)halászott (multi)millióikat. Jókor voltak jó helyen? Vagy szerencsések voltak? (Vajon tényleg „csak” azok?) A téma valóban megér egy bővebb kifejtést, meg is teszem, most viszont egészen másról szeretnék szólni.

Azt gondolom, megfeledkezünk „az átkos” egy nagyon, NAGYON fontos tényezőjéről, bár nap, mint nap szembesülünk vele:

RENDSZERBE TÖMÖRÍTETTE A GYEREKEKET, LEKÖTÖTTE, FELADATOKAT, ELFOGLALTSÁGOT ADOTT, ÉS… AMI IGAZÁN LÉNYEGES SZEMPONT: ALAPVETŐ EMBERI ÉRTÉKEKRE TANÍTOTT! OLYANOKRA, MINT TISZTESSÉG, TISZTELET, BECSÜLET, IGAZMONDÁS, ILLEMTAN, S MÉG SOROLHATNÁM!

Sok fiatal szülő is még, de melyik mai nagyszülő(korú) ne emlékezne kisdobos, vagy KISZ-es korszakára? A kisdobosok 6, KISZ-esek 12 pontjára? El lehet-e felejteni az őrsgyűléseket, az abban betöltött posztokat (őrsvezető, őrsvezető-helyettes, tisztaságfelelős, stb… - én nótafa voltam ), őrsi indulót, csatakiáltást? Lehet-e feledni a különböző – mindenki érdeklődésének, tehetségének megfelelő (vagy éppen csak kedvére való) - szakköröket?
Az akadályversenyeket, számháborúkat, és a közben bográcsban megfőtt paprikás krumplit?

El lehet-e feledni a sok nevetést, csínyeket, amiket elkövettünk (és szorultunk is érte, mert azért mindig minden kiderült…) és a rengeteg éneket? Nekem úgy rémlik, mintha mindig mindent dalolva csináltunk volna… Amikor kiserdőben leveleket, virágokat gyűjtöttünk préseléshez, daloltunk. Lepkéket, bogarakat kergettünk, hogy felszúrjuk egy dobozba a következő környezetórára, daloltunk. Ha kirándulni mentünk, daloltunk. Ha a konyhakertünket gondoztuk (az iskola konyhakertje volt, kifejezetten a diákok oktatása céljából!), „a répa és a káposzta tulajdonságainak alapos elsajátítása között”, daloltunk. Sorolhatnám napestig…

Vagy; Ki ne emlékezne rá, hogy akkor még dicsőség volt jó tanulónak lenni? (DICSŐSÉG – érdekelne, a mostani fiatalok közül mennyien ismerik csak magát a szót is, tudják-e valódi definícióját, vagy még inkább… átérezték-e valaha?)
Feledhetjük-e a boldogan felmutatott piros pontokat? A csillagos (!) ötösöket? A méltatlankodásokat az egy-egy – általunk igazságtalannak vélt – rosszabb osztályzatért, vagy azt, ha valamelyik társunk helyett mi kaptuk a büntetést? Elárulni persze nem lehetett, hogy ki volt, mert az árulkodás is rossz jellemre mutatott (!), ráadásul ugyanazt a büntetést szabták ki érte. 

Annyi mindent lehetne még ide felsorolni…

De, nézzük csak, miben élünk most?

(Tisztelet minden kivételnek!)

Egyre többször hallunk kiskorú, vagy éppenséggel gyermekkorú (!) bűnelkövetőkről. (Sőt, már odáig fajult a dolog, hogy gyermekkorú vesz rá nála még fiatalabb gyermekeket (óvodásokat) a bűnelkövetésre.

Gyerekeink többsége magasról tesz a tanulásra, házi feladatokra, mert mi történhet vele? A tanárok kezéből minden fegyelmi eszközt kivettek, jó, ha nem verik meg, mert nem köszönt előre a gyereknek! Minden túlzás nélkül, hisz már azért is megverik, ha óra alatti fegyelmezetlen magatartásért elülteti a „diákot(?)”!

Jogalkotóink, oktatási és szociális rendszerünkért felelős államtitkáraink, minisztereink nem érzik magukat felelősnek, nem készteti őket „tennem kell valamit” érzésre mindez?

A gyerek hazamegy, ha köszön már jó (!), - főleg, ha van kinek -, bevágja magát a számítógépe mögé, belemélyül a lehető legújabb, és természetesen a lehető legdurvább, legerőszakosabb pc-s játékába. Erőszak, erőszak hátán! Ez a lényeg!

Rosszabbik esetben nem megy haza, mert nincs kulcsa, vagy nincs számítógépe, lehet, még kajája sem. Mi marad? Az utca. Ott kikkel tud összebarátkozni? Azokkal, akiknek szintén nincs hova hazamenni, vagy nincs miért…
Mit csinálnak? Ugróiskoláznak, snóbliznak, snúroznak, vagy amőbáznak, szópókereznek? Na, ja! Persze! Még ajánlani sem merném nekik! Jobbik esetben csak kiröhögnének, de én inkább hiszem, hogy futva kellene menekülnöm, (már ha tudnék futni, legfőképp gyorsabban, mint ők! Hm.)

Az elmúlt években például, egyszer sem láttam, hallottam, hogy valamelyik is átadta volna a helyét a buszon valakinek.
Az idősek szerencsések, ha az utcán nem gáncsolják el őket, de a gúnyolódást a „vén nyanyáról”, vagy „öreg trottyról” nem ússzák meg! 
Vagyis, legkedveltebb szórakozásuk a „csináljuk valami jó balhét” marad. Droggal, cigivel, piával, vagy ezek nélkül is akár, stb…

A szüleikkel olyan hangnemben beszélnek, amit mi legmerészebb álmainkban sem tudtunk volna elképzelni! Hangnem? Még a „nem”-et sem ismertük!!! Persze, morgolódtunk mi is, de már csak hallótávolságon kívül, …és közben tettük, amit mondtak!

A rendőrség (ugyanabban a „gyerekcipőben jár, mint a pedagógusok, csak nekik a „felnőtt-szeméttel” szemben nincsenek jogaik és „eszközeik”!), és a társadalom tehetetlen ezekkel a kis-, illetve gyermekkorú bűnözőkkel szemben, még az általuk elkövetett gyilkosságokkal kapcsolatban is, mert ilyen a jogrendszerünk!
„NEM BÜNTETHETŐ!” – halljuk rendszeresen a híradásokból!

Itt is sorolhatnám még a sok-sok negatív tapasztalatot, ehelyett azonban kérdezek:

Mit tehetünk? Mi, felnőttek? Tehetünk-e valamit, vagy áldozatul hagyjuk őket? Mert egyik sem így született, csak ilyenné lett. Ki, kik a felelősek? Ők? Nem hinném. Hisz mást sem látnak, csak erőszakot! Mindenhol maguk körül!
Még számítógépes játék sem kell hozzá, elég, ha bekapcsolják a tévét, a legtöbb csatornán csak ezt látják! Ha nem filmen (még a rajzfilmek 90 %-a is erőszakra épül, amitől simán eltiltanám a gyerekeket!).
Jobbik esetben – ha a magyar kereskedelmi csatornákat választják -„csak” primitívek maradnak.

Azt gondolom, hogy a „nem büntethető”-korú gyermekek mindegyikének van legalább egy jogilag felelősségre vonható (!) szülője, gyámja, intézménye!

Olyan valaki, AKI FELELŐSSÉGGEL TARTOZIK AZÉRT, HOGY A GYERMEK MEGTANULJA IDŐBEN, HOGY MI HELYES, MI HELYTELEN, MIT SZABAD, MIT NEM SZABAD, MI OKOZ VESZÉLYT MÁSOKRA, VAGY ÖNMAGÁRA NÉZVE!
ŐK BÜNTETHETŐK!!! AKKOR FIZESSENEK ŐK HANYAGSÁGUKÉRT, AMIÉRT MINDEZT ELMULASZTOTTÁK MEGISMERTETNI A RÁJUK BÍZOTT GYERMEKKEL!

Gyermekeket nevelő szülők a mai napig részesülnek az állam részéről különböző kedvezményekben a GYES-től az alapszabadságon felül igénybe vehető plusz fizetett napokig. (És közte még sok-sok más!)
Talán itt lenne az ideje őket is megtanítani arra, hogy gyermeket nevelni a társadalom részéről SEM csak jogokkal, hanem kötelezettségekkel is jár! Talán itt lenne az ideje, hogy ha ŐK nem ismerik, s ezért nem tudják átadni gyermekeiknek a társadalom, s a közvetlen környezetünk (közbiztonságunk) érdekében betartandó írott és íratlan szabályokat, akkor tanítsuk meg nekik! Gyermekeikért való – büntetőjogi (is) – felelősségük által!

Érdekelne egy széleskörű felmérés arról, vajon hány gyerek (a felnőtt is érdekelne!) nézi szabadidejében az úti-, és/vagy természetfilmeket bemutató, tudománnyal, felfedezésekkel foglalkozó csatornákat!?
Érdekelne, mennyien ismerik Mozart, Handel, Muszorgszkij, vagy Dosztojevszkij, Byron, Geothe, Monet, Rembrandt, stb… nevét? Hányan látták Munkácsy festményeit élőben? Tudják-e, hogy ki fedezte fel a golyóstollat, s hol él jelenleg is a családja? … … …
Érdekelne, tanítják-e még az iskolákban – legalább alapszinten – a művészetet a gyerekeknek?
Érdekelne, hogy ha igen, hány gyereknek teszik fel (otthon, iskolában, mindegy) pl. Mozart egyik lemezét, ha róla tanulnak? Vagy csak adatokat magoltatnak vele? Vagy azt se..?
Igen. Sok, még nagyon sok minden más, hasonló dolog is érdekelne...

Tudni viszont, egyet tudok; Valamit tennünk kell, mert gyermekeink élete olyan, amilyen tartalommal megtöltjük nekik! És rajtunk múlik! Csak rajtunk! Felnőtteken!

Ideértve jogalkotóinkat, politikusainkat (nem vagyok róla meggyőződve, hogy bármelyikük is felnőtt lenne!). Tanárainkat (remélve, hogy egyszer lehetőséget kapnak arra, hogy nevelőnek titulálhassuk őket, megkapják az ezzel járó tiszteletet, jogokat, fegyelmezési eszközöket, de/és valóban azok is legyenek!). Szülőket, nagyszülőket (remélve, hogy a mindennapi megélhetésükért folytatott küzdelmük mellett nem csak idejük, energiájuk, türelmük lesz gyermekeik odafigyelésére, fejlődésük figyelemmel kísérésére, hanem kedélyük is!). És mindenki mást, aki valamilyen (bármilyen!) kapcsolatba lép egy gyerekkel!

Képesek vagyunk felelősségteljes felnőtteket kinevelni jövőnk (az ő jövőjük!) szebbé, jobbá tételére? Felnőttek vagyunk hozzá?
Hiszem, hogy igen!
Viszont, csak remélhetem, hogy ez az iromány eljut olyan személyekhez is, akiknek „hatalmukban áll” és AKARNAK IS tenni érte!

Tanulság, munkáltatók és törvények, egyszer hibázni is elég

Biztos vagyok benne, hogy alig akad ebben az országban olyan alkalmazott, akinek ne lenne az enyémhez hasonló története, vagy valamilyen egyéb negatív tapasztalata a jelenlegi, vagy volt munkahelyén.

Az elmúlt félévben több száz álláshirdetésekre küldött pályázat elküldése volt a mindennapi teendőm. Hetente jártam be a munkaügyi központba munkaközvetítésekért. (Az egyik – szerintem a legkedvesebb, legsegítőkészebb ügyintéző – véleménye alapján el is „nyertem” a „minden idők legaktívabb álláskeresője” méltó címet. Hm. Kár, hogy nem járt némi pénzmaggal, de köszönet érte, Ágota!)

Végül sikerült egy számomra nagyon is kedvező, kedvemre való állást találnom. Az volt a dolgom, amire hosszú évek óta vágytam, s amiről tudtam, hogy remekül meg tudom oldani. Így is volt. Viszont elkövettem egy „szarvashibát”.

Kezdem azzal, hogy életem első olyan munkába-lépése volt, ahol a kezembe nyomtak egy korrekt munkaszerződést, részletes munkaköri leírással (amit pontról pontra személyesen is átvettem a főnökkel), de, ami a lényeg, egy kiegészítő tájékoztatóval, ami egy kivonat volt a munkavállaló és munkáltató jogait, kötelezettségeit tartalmazó törvényekből, rendeletekből.(!) (Fizetett szabadság, végkielégítés, titoktartás, pihenőidő, stb… Nem ragozom. Elképedtem. Azt hittem megtaláltam életem alkonyán azt a helyet, ami teljes biztonságot, nyugodt éjszakákat, korrekt, kellemes környezetben végzett (jó!!!) munkát biztosít nyugdíjas koromig. Aztán jöttek a „tapasztalások”.

Jelzem, amit most felsorolok, egyáltalán nem jelentett volna semmi gondot, nem akadályozott semmi, hogy tudomásul vegyem, s tegyem a dolgomat. Nem vagyok már csitri, tudom, vannak „tűrhető” igazságtalanságok…

A cég egy új, teljeskörű innovációs stratégiát alakított ki, melynek pont a közepébe csöppentem, s a most felsoroltakat azzal indokolták, hogy „mindez átmeneti”.

Szóval. A túlórákat nem ismerik, nem fizetik. Igaz, hogy az alatt a két hónap alatt, míg ott dolgoztam, nem volt olyan hét, hogy legalább 3-4 óra ne jött volna össze… (Az első hónapban 30 óra túlórám volt.) A - nem fizetett - ebédidőt egy órában szabták meg, amit egy-két kivétellel senki sem tudott, vagy akart kihasználni. Nem tudott, mert mi a fenét csináljon egy órahosszáig a városban, ha semmi dolga…, vagy nem akart (többnyire ez volt az ok), mert tudta, hogy sok munkája csak kitolódna, s talán nem tudná befejezni aznapi teendőit.
Nem érdekelt. Szeretek dolgozni, s szerettem ezt a feladatot. Ha nem lennének számláim, s nem kéne fizetni a kajáért a boltban, akkor ingyen is elvállaltam volna…

Egy hónap alatt betanultam – a rám bízott - feladatokat (a cég feladatkörének teljessége nélkül), s jól, NAGYON JÓL! végeztem a dolgomat. (Nem csak én éreztem így, azok a kollégák is elismerték haladásomat, akik évek óta végezték ugyanezt a munkát.)

Aztán, az augusztus 20-át megelőző szerdán (én barom!) megkérdeztem kolléganőmet (a tulajdonos felesége), hogy az ünnep előtti napon melyik túrát készítjük össze. Azt felelte, hogy mi szerdán is dolgozunk. És itt jött a végzetes kérdés: „Nem féltek?” – ki nem mondva, de utalva arra, hogy fizetett ünnepen csak a tulajdonosok dolgozhatnak saját vállalkozásaikban.
A felelet az volt, hogy a „vendéglátásban megengedett, hogy ünnepnapokon dolgozzanak, s mi küldeni fogjuk az árút, csak nem lesz telefonálás, zárva leszünk, stb…”
„Bocs, csak kérdeztem, nem volt még ünnep azóta, hogy itt vagyok, még most tanulom…” Aztán dolgoztam tovább, teljesen elfeledve az egészet.

Másnap reggel, vidáman „ez egy jó nap lesz!!!” hangulatban mentem dolgozni. Furcsa volt, hogy nyolc óra előtt benn találtam a „főnököket”, de semmi rosszra nem gondoltam. Egyedüli jele az egésznek az volt, hogy az egyik, - általam nagyon kedvelt – kolléganőm rémesen szomorú arcot vágott. Meg is kérdeztem, hogy mi a baj, minden rendben van-e otthon, s vele, de ő azt válaszolta, nem, nincs rossz kedve…
Készítettem magamnak egy kávét, s közben a főnök felesége szólt, ha majd megittam a kávémat, menjek be J-hoz (a főnökhöz). Rendben, válaszoltam, s arra gondoltam, hogy talán az előző napi kérdésemre kapok kedvező választ, (miszerint megoldjuk a benzinköltségemet, mivel én kocsival jártam be, s mindenki másnak is fizeti a bérletét. Már az első munkamegbeszéléskor kaptam rá ígéretet, de az első hónapban vártam, hogy majd rendezi, szólni még nem mertem.) Ígéret ide, ígéret oda, egy fillért sem láttam az egészből…

Nem ez történt…

Bementem, s a rám jellemző kedvességgel néztem a szemébe. Ő fülig pirulva, de annál határozottabban közölte velem, hogy úgy döntöttek, a mai nappal, azonnali hatállyal, itt és most megszakítja a próbaidőmet…

?????

Nem hittem a fülemnek. Ránéztem a feleségére, s nem értettem az egészet…

Tudom, hogy próbaidő alatt nem kell indokolni a felmondást egyik félnek sem. Azt hiszem, jobb lett volna, ha ők sem teszik. Ugyanis, amit mondtak, a legrosszabb volt mindennél, mert az első másodperctől kezdve tudtam, hogy nem igaz. Ki is mondtam hangosan, hogy „ezt nem hiszem el”. Azt mondták ugyanis, azért, mert a s…-i partnerek nem fogadtak el engem.
Ellentmondás, ellentmondás hátán… Tudtam, sőt, éreztem is, hogy jó velük a kapcsolatom. Ezzel mindenki, még egy kezdő is így van, nem még egy olyan vénlány, mint én, aki az egész életét emberek között, ha úgy tetszik emberek „kiszolgálásával” töltötte. Ráadásul volt egy másik „területem” is!!! Ők elfogadtak? Hogy is van ez?
Hivatkoztak arra is, hogy a „sofőrök visszajelzései alapján….”
Mi??? Pláne nem értettem. Jó volt velük a kapcsolatom. Minden (MINDIG!!!) út után megkérdeztem: „minden rendben volt?”, „Volt valami gond”!
Talán az első két hetet leszámítva alig akadt több problémám, mint mások túráival volt…

„Nem kaphatnék még egy lehetőséget?”- kérdeztem.
Olyan kemény, határozott „nem”-et kaptam, ami teljesen elképesztett!
Minden összezavarodott bennem! „Nem hiszem el”- csak ezt hajtogattam magamban.

Abban maradtunk, nem várom meg a „papírokat”, majd másnap bemegyek értük.

Hazafelé a kocsiban csak Lacit hívtam fel. „Kirúgtak”-mondtam, s letettem a telefont.
Hazaérve az üres lakásba, fel-alá járkáltam, s képtelen voltam gondolkodni.
Aztán, mint egy éles kés hasított belém a felismerés, hogy mindent kezdhetek elölről… A milliónyi újsághirdetés, állás után járás, ügyintézés, több száz válasz nélküli pályázat, kísérő levelek szerkesztése, postára járás, jeligék, munkaügyi központ hetente, fárasztó, hiábavaló interjúk, kudarcélmények…

Ennyi volt. Képtelen voltam elfogadni még a gondolatát is.

Iszonyúan fáradt voltam, kimerült, csalódott. Csak azt éreztem, nincs erőm, nincs energiám újra kezdeni. Képtelen vagyok újból nekiindulni…

Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen motivációm sincs rá. Évek óta érzem úgy, hogy örömtelenül élek. Abból, amit kerestem, jó, ha a rezsire futotta. Arra, hogy egy-egy utazással örömet szerezzek magamnak, vagy tartalékot képezzek, még esélyem sem volt, s ezzel a „sztorival” végképp nem is lesz.

Úgy éreztem, megőrülök. Ekkor omlottam össze…
…
Azóta elég sok időm volt gondolkodni…

Mindig tudtam, és sohasem kételkedtem abban, hogy gyorsan tanulok, s piszok jól dolgozom, - minden nagyképűség nélkül!

Mi lehetett a baj?

Három lehetőség jutott eszembe.

Ezek közül a legkézenfekvőbb, hogy „megijedtek” az én ünnepekkel kapcsolatos „Nem féltek?” kérdésemtől. Végülis mi nem vendéglátó egység, hanem vendéglátó egységeket kiszolgáló kereskedelmi cég voltunk.
A legnagyobb baj az, hogy igazuk is van. Ők honnan tudhatták volna, hogy én magasról teszek arra, hogy kell-e ünnepen dolgoznom! Nem vár itthon senki. A gyerekeim, akiket imádok, élik a saját életüket, s nem tudom volt-e olyan fizetett ünnep (karácsony kivételével), amit együtt töltöttünk volna az elmúlt pár évben. Hogy nekem oly mindegy, mikor megyek be dolgozni, s mettől meddig, nekem egy a lényeg, hogy ne fájjon a fejem a csekkek miatt, s nyugodtan tudjak aludni… Nem tudhatták, mert még nem ismertek annyira.
Tudomásul veszem, hogy én voltam a barom, s csak magamnak köszönhetem…

A másik, ami eszembe jutott, hogy a tulaj felesége volt a kapcsolattartó előttem az említett „nem tudtak elfogadni” ügyfelekkel. Egy-két „partnerrel” nagyon is jól kijöttünk, s érezte, hogy a többiek is egyre jobban megkedvelnek? Rivalizálás? Irigység? Vagy egyszerűen csak nem kedvelt…? Sohasem fogom megtudni…

A harmadik lehetőség, hogy ugyanez a hölgy a felvételemkor kapott új feladatkörének betanulásával igen nehezen boldogult. A számítógéppel való ismerkedésre nagyon még hajlandóságot sem mutatott. Munkája oroszlánrészét az egyik remek kolléganőm végezte még akkor is, mikor én eljöttem. Az operatív részével is segítségre szorult elég gyakran. Vagy a tíz éve ott dolgozó munkatársammal egyeztetett, vagy a férjével, aki ezt a feladatot önmaga látta el addig. Talán attól félt, hogy a kettőnk közötti disszonancia előbb-utóbb feltűnik mindenkinek…? Presztízsféltés? Ki tudja?

Szolgáljon tanulságul mindenkinek!

Köszönet Ica néninek a telefonhívásért, és a vigasztaló szavakért! Sokat jelentett! Nagyon sokat!!!